A Polgári Platform sorozatot indított azokról az emberekről, akik maradandót alkottak a magyar sportban, így büszkeséget és jókedvet teremtettek hazánkban, de nem szerepelnének egyetlen rasszisták által megírt magyar sporttörténetben sem. Mert a rasszisták gyengíteni akarják a magyar nemzetet, nem erősíteni. Sorozatunk újabb része Hajós Alfrédról olvasható, Rónai Egon tollából.
A Guttmannt még érti az ember, a magyarítás, az asszimiláció nagy nyomást jelentett, de hogy az Arnolddal mi volt a baj, és hogy az Alfréd mitől tűnt jobbnak? De ha így, hát legyen: Guttmann Arnold középiskolai diákból Hajós Alfréd egyetemi hallgató lett egy nyár alatt, 18 évesen.
Addigra barátai már kissé bogarasnak tartották. Úgyhogy fokozatosan új barátai lettek. A Markó utcai fő reálgimnáziumba járt. Nagy dolog volt az a családban: édesanyjuk, szegénysorban élő izraelita asszony, ötüket nevelte egyedül, reggeltől estig dolgozott. Arnoldnak – azaz Alfrédnek, ugye – mondogatta is mindig: becsüld meg magad, neked kétszer annyit kell teljesítened, mint a többinek.
Az első testgyakorlat órán nem tudott felmászni a rúdra. Pedig addigra már úszni is megtanult, épp az előző nyáron. Ezt sem véletlenül: apja a Dunába veszett, egy évvel korábban a ladikról beszédült a folyóba. Félelemből, dacból talán helyette is úszott, megtanulta a gyorsúszást a Lánchíd melletti dunai fürdőben, annyira, hogy már a nyílt vízben is mert gyakorolni, parttól partig. Igaz, lábtempó nélkül úszott, és egy így is maradt mindvégig.
De az a vacak rúdmászás, az nem ment. Ki is nevették, nem esett jól. Hozott füstölnivalót a pedellusnak, az meg visszaeresztette a makacs fiút esténként a tornaterembe: csak azért is. Három hétre rá felmászott a plafonig, lábkulcs nélkül, csak kézzel húzódzkodva. És beleszeretett a tornába.
Sokat edzett, jó időben úszott, rossz időben tornázott, futóedzésekre is járt a műegyetemi csapathoz. Anyja aggódott, nem lesz-e baj a tanulással, osztálytársai bolondnak nézték, ez csak lót-fut egész nap, mondták. Lettek hát új barátai, megszállottak, mint ő. Kellner Gyula és Dáni Nándor például, akiktől először hallott az iskolai órákon csodálattal tanult ókori versenyek újjáélesztéséről, az olimpiáról. Ők futók voltak, Athénba készültek. Addig duruzsoltak, amíg hősünk is döntött: megpróbálja.
De mit is? Az atlétikai pályán ügyes volt, több számban is jól teljesített, de nem elég jól. Viszont úszni nagyon tudott és szeretett is. 1894-et írtunk: nem volt uszoda, úszómedence. A Duna volt nyáron, a Rudas fürdő télen, ahol edzeni lehetett. Legyen tehát az úszás, irány Athén!
Igen kifinomult edzésmódszerrel vágott bele: sprintedzéseket tartott és hosszú távúkat. Hogy mennyire jól döntött, az később látható lesz. Fogalma sem volt róla, mit ér a tudása. Illetve annyit tudott, hogy Budapesten nincs ellenfele. Nemzetközi versenyt hirdettek Bécsben, nem hivatalos Európa-bajnokságként tartják nyilván: 1895-ben és ’96-ban is megnyerte.
Személyes szponzora is akadt – ma így mondanánk. Akkor jótevőnek nevezték (mennyivel szebben hangzik): Iszer Károly, a Magyar Torna Klub elnöke nyúlt a zsebébe, és fizette a bécsi vonatjegyet, szállást a tehetséges, ám szegény fiúnak. Édesanyja is megnyugodhatott, hiába a sok esztelen sport, Arnoldot felvették a Műegyetemre, építész lesz a gyerek. Igaz, már új nevén: Hajós Alfrédként.
1896-ban nem volt nagy ügy itthon az olimpia. Sőt. Mindenki a millenniumi ünnepségre készült. A korabeli sajtó kifejezetten ellenséges volt a piciny delegációval szemben: felkészületlenek, lejáratják az ezeréves hazát, írták. Pedig nem volt az rossz csapat: Hajós, ahhoz képest, hogy a Rudas kismedencéjének 28 fokos vizében készült a versenyre, jó formában érezte magát, bár az ellenfelekről semmit nem tudott. A futóatléták is bizakodtak. Hivatalos csapatvezetést, de még zászlót sem kaptak, pénzbeli támogatást is annyit, hogy meg tudják venni belőle a vonatjegyet oda és vissza: egy lopott, házfalról leemelt zászlót vittek magukkal, és milyen jó, hogy elvitték.
Az úszóversenyeket 1896. április 11-én rendezték meg a pireuszi tengeröbölben. A néhány fős magyar delegáció igen jókedvű volt, az előző napon megrendezett futóversenyeken jól szerepeltek a mieink: Kellner Gyula egy óvást követően bronzérmes lett, Dáni Nándor pedig második 800 méteres síkfutásban. Ugye emlékszünk még: ők voltak a barátok, akik beoltották az olimpiai indulás gondolatával Hajóst. (Szokoly Alajos nyert még 100 méteren és Tapavicza Momcsilló teniszben egy-egy bronzérmet Athénban.)
Az úszók nem várt rossz körülmények között versenyeztek. Viharos szél korbácsolta a 10-12 fokos hullámokat. Hajós Alfréd a Rudas fürdőben készült eddig, a 28 fokos medencében. A többieket figyelte: a görögök bekenték zsírral az egész testüket, előző nap ő is kipróbálta és működött, sokkal kevésbé fázott. Mindhárom számra benevezett, a 100, az 500 és az 1200 méteres úszásra is. Az első szám a sprint volt, egy régi ismerőssel, ellenféllel, az osztrák Paul Neumannal. Már a hajón, amivel kivitték a versenyzőket a vízre, már ott is nagyon fáztak, hát még a vízben! A 13 versenyző közül Hajós volt a leggyorsabb: 1.22.2 perces idővel Magyarország első olimpiai bajnoka lett.
Az eredményhirdetésnél történt egy kis malőr: a lopott zászló a helyén volt – a legenda szerint Stobbe Ferenc, a Sport-Világ főszerkesztője „szerezte” és dobta be a vonatablakon –, a kísérőhajón tépte a szél, hanem a himnusz! A görög katonazenekar rázendített az osztrák himnuszra. Végtére is, Osztrák-Magyar Monarchia, nekik aztán mindegy. Kertész Róbert újságíró, a Pesti Hírlap tudósítója intette le a karmestert, azután a féltucatnyi magyar a zúgó szélben elénekelte Hajós Alfréd tiszteletére a magyar himnuszt.
Majd szinte rögtön a mezőny az 500 méterre készülődött. Hajós is, lassan, komótosan, újrakente az egész testét ujjnyi vastagon zsírral, közben a többiekkel elindult kifelé a hajó: a mi versenyzőnk lemaradt. Úgy döntött, kihagyja. És ezzel a magyar sport első taktikai győzelmét is megszerezte. Akik ugyanis 500-on elindultak, javarészt átfagyva, a hullámoktól elcsigázva ott vacogtak az 1200 méteres rajtnál is.
De náluk pihentebb, strapabíróbb volt így az áldatlan körülmények között a magyar fiú. A három kis gőzös dacos, fázós versenyzőket szállított a nyílt vízre, a startvonalat szimbolizáló hajókötélhez. Később emlékiratában Hajós Alfréd úgy emlékezett a versenyre, mint élete egyik legszörnyűbb pillanatára. Mindent beleadva úszott és csakhamar teljesen egyedül találta magát. Nem volt hajó és nem volt versenyző körülötte. Halálfélelmet érzett és félelmet a görcstől, a fulladástól. Fel akarta adni, de nem merte: nem fogják megtalálni a nyílt vízen fuldokolva. Minden erejét összeszedve, mint egy cséphadaró szelte a vizet, aztán egyszeriben csendesebbek lettek a hullámok, békésebb minden: beért a cél előtti öbölbe. Körülnézett és senkit nem látott. Úgy gondolta, vesztett, de legalább már túléli valahogy. Teljesen elmerevedett a hideg vízben, amikor meghallotta a partról az ovációt és rájött, hogy neki integetnek, őt ünneplik: kb. 80 métert és majdnem három percet ráverve az őt követő görögre, megszerezte második olimpiai bajnoki címét. A nagy riválisok, köztük az osztrák fiú, akik elindultak 500-on is, jobbára célba sem értek, sorra emelték ki a hajókra őket. A taktika, ugye!
A kétszeres úszó olimpiai bajnok úgy gondolta, ebből ennyi elég is volt. Ebben nyilván szerepet játszottak a vízben átélt szörnyűségek éppúgy, mint az új őrület: a „football”. Akkor még annyi minden belefért egy ifjú egyetemista életébe. A Műegyetemről a BTC edzéseire járt focizni. Edzés! Milyen nagyravágyó kifejezés ez: kicsit futottak és nagyon próbálkoztak: megérteni a szabályokat, és megszelídíteni az elpattanó labdát. Na meg a talaj: földes-göröngyös pályák, nem ám fű!
Hajós Alfréd játszott a Millenárison 1897. május 9-én azon a meccsen, amelyet a labdarúgás története az első hivatalos magyarországi mérkőzésnek tekint. A BTC I. és a BTC II. vívott bemutató mérkőzést. A meccs a záporeső miatt félbeszakadt, ugyanis az úri közönség fedett helyre menekült. Ott volt az első nemzetközi meccsen (BTC-Vienna Cricket 0-2, 1897. október.) Azután pályán volt az első magyar bajnokin, (BTC-BSC 4-0, 1901. február 17.), és az első válogatott találkozón is.
A későbbi állandó riválissal, az osztrák együttessel csaptak össze a mieink. A válogatottat, ahogy a vándorcirkuszi kikiáltók hirdették az esti előadásokat, úgy vitték körbe Bécs utcáin. A meccs maga, a Práterben, mintegy 600 néző előtt zajlott. A csapatkapitány a csatárt játszó Hajós Alfréd volt. Ma már tudjuk, akkor ez nem volt nyilvánvaló: ez volt a kontinensen az első nemzetek közötti találkozó. 1902. október 12-én történt… Sok örömünk nem volt benne: 5-0-s vereséget szenvedtünk, ráadásul némi dulakodásba torkollott a meccs, a mieink durvasága miatt.
Az első magyar bajnok a BTC együttese lett, Hajós Alfréd 5 mérkőzésen lépett pályára, a bajnoki díj a csapat tagjainak egy focirajongó rőfös ajándékaként egy-egy sapka volt. Egy évre rá ismét a BTC és Hajós ünnepelt, veretlenül lettek újra bajnokok.
De Hajós lassan eltávolodott a sporttól. Megszerezte építészdiplomáját, és remek mesterekkel dolgozott együtt. Az elején jó ajánlólevelet jelentett számára a sportban elért dicsőség, azután pedig a remek építészeti teljesítmény. 1899-ben, diplomaszerzése évében Alpár Ignác vette maga mellé, majd Lechner Ödönhöz került. 1904-től Villányi Jánossal tervezett együtt, de elég gyorsan eltávolodtak egymástól: a sportos kisördög nem alszik. Villányi nem értette, hogy építésztársa miért foglalkozik még mindig a sporttal: két meccsre, 1906-ban még a magyar labdarúgó válogatott szövetségi kapitánya is volt. (Egy döntetlen: Csehország, 4-4, és egy győzelem: Ausztria, 3-1.) Arról nem is szólva, hogy FIFA-bíró lett. Miközben a bírókat akkoriban rendszeresen megkergették a feldühödött nézők, vagy éppen a játékosok.
A teljes elszakadást az örömteli családi esemény hozta el: 1908-ban megnősült, egy belvárosi zsidó polgárleányt, Blockner Vilmát vette nőül. Szárnyalni kezdett építészi karrierje.
Amikor Aschner Lipót stadiont álmodott Újpestre, nem írt ki pályázatot, tudta, mit akar. Pontosabban, hogy kit. Hajós Alfrédtól két hét alatt kapott egy vázlatot arról, hogyan kellene kinéznie egy korszerű sporttelepnek. Egy évig építkeztek, az egész megvolt másfél év alatt, mindez 1922-ben. Hajós építészi aranykora volt ez. Sorra kapta a megrendeléseket, a debreceni Arany Bika Szállótól a győri uszodáig. Átépítette a Millenárist, tervezett Miskolcnak, Szegednek, Kaposvárnak sporttelepet, a Wiedlich-palotát és a Népkerti Vigadót, a Lichtenstein és a Hitelintézeti-palotát Miskolcra, de még a pünkösdfürdői strand is az ő tervei alapján valósult meg.
De emlékezett még a pireuszi öbölre: tudta, a sportolóknak uszoda kell, igazi, megfelelő medencékkel, szabályozott vízhőmérséklettel. Addig járt a főváros nyakára, amíg el nem érte, hogy legyen: az 1930-ban átadott margitszigeti létesítmény a kor világszínvonalú uszodája lett. Ma Hajós Alfréd nevét viseli, és két emléktábla is megörökíti munkásságát: az olimpiai dicsőségtábla, és az építész emléktáblája. Akkoriban csodájára jártak, megoldásait, téralakításait másolták, nemzetközi hírű tervező lett az olimpikonból.
Persze, az olimpia sem hagyta nyugodni. Nem, már nem versenyzett, abból elég volt. De akkoriban még a szellem, a tudás, a műveltség is hozzátartozott az olimpiai gondolathoz: Lauber Dezsővel közösen egy stadiontervvel indultak a párizsi olimpián 1924-ben és ezüstérmet nyertek. Az eredményhirdetésnél nem felejtették el megemlíteni, hogy a díjazott az újkori olimpiák történetének első úszóbajnoka. (Ráadásul Lauber elfelejtette aláírni a pályázatot, így ő érmet nem is kapott…)
Minden meseszerű volt tehát. Egy ideig. Mert a zsidótörvények őt sem kímélték. Strómanként dolgozott, besegített hozzáforduló, tilalom alá nem eső kollégáknak. Olimpiai bajnoki címe, társadalmi megbecsülése, hírneve őt megvédte, egy úgynevezett nemzetközi oltalom alá eső házban húzta meg magát és élte túl Budapesten a vészkorszakot, a zsidók lemészárlását, a nyilasok ámokfutását. Családja, rokonai nem voltak ilyen szerencsések – szinte egyedül maradt a világban. A háború után az újjáépítésben segített. Sorra hozta rendbe mestere, Alpár Ignác megsérült házait, és a Vajdahunyad várat vagy éppen a Tőzsdepalotát.
Élete vége felé a Kiváló Sztahanovista kitüntetést is megkapta. Igaz, akkor már a kor építészeti igényeinek megfelelően jobbára mezőgazdasági telepeket tervezett, nyilván 140 százalékra. 1955-ben halt meg, gondozott síremléke a Kozma utcai izraelita temetőben található. A budapesti Belvárosban, a Báthory utcában, egykori lakhelyén tábla őrzi emlékét, egy példaadóan kitartó és bátor sportolóét, a kiemelkedő tehetségű építészét, egy büszke magyarét, egy nevet változtató, de hitet, elveket el nem hagyó emberét.
1955. november 12-én hunyt el. Tagja az Úszó Halhatatlanok Csarnokának, a Nemzetközi Zsidó Halhatatlanok Csarnokának, a Magyar Halhatatlanok Klubjának, Magyar Örökség Díjas.
Végezetül egy vidám történet, Kemény Ferenc, a Magyar Olimpiai Bizottság alapító tagjának athéni, helyszíni visszaemlékezése alapján. A hosszútáv után (tehát az 1200 méteres győzelem után) görög matrózok húzták ki a vízből az átfagyott és elgyengült Hajóst. A célban az udvartartásával és újságírókkal várakozó Konstantin spártai herceg, görög trónörökös hangosan felkiáltott: hiszen ez a magyar egy delfin! A másnapi újságok Hajós Alfrédot már, mint magyar delfint emlegették. Nos, a delfin még szerzett vidám pillanatokat: I. György, a görög király a győzteseknek adott fogadáson így fordult bajnokunkhoz: Hol tanult meg ilyen remekül úszni? Hogy Hajósnak a humora vagy a zavara volt a nagyobb, nem tudhatjuk, de így felelt: „A vízben, Felség”.
Ha tetszett a poszt, és szeretnél szurkolni a rasszizmus ellen, kövesd a Szurkoljunk a rasszizmus ellen Facebook oldalt.
https://www.facebook.com/szurkoljunkarasszizmusellen
Képek forrása:
1
http://www.kataca.hu/sport/olimpia/kepek/hajos96.jpg
2
3
http://1.bp.blogspot.com/_g3-Bjap5y-8/S-l9I-B6g_I/AAAAAAAADUU/Nx1coTlvCHs/s1600/sza0710.jpg
