A Polgári Platform sorozatot indított azokról az emberekről, akik maradandót alkottak a magyar sportban, így büszkeséget és jókedvet teremtettek hazánkban, de nem szerepelnének egyetlen rasszisták által megírt magyar sporttörténetben sem. Mert a rasszisták gyengíteni akarják a magyar nemzetet, nem erősíteni. Sorozatunk újabb része Adler Zsigmondról olvasható, Rónai Egon tollából.
Tényleg kicsi volt. Nagyon. Legyen elég annyi, hogy soha nem kellett verseny előtt fogyasztania, neki nem okozott gondot, hogy az előírt súlycsoporti határon belül maradjon. A légsúly volt az övé, ami akkoriban 112 fontot, azaz 50,8 kg-ot jelentett. (Ma 52 kg a súlycsoport felső határa.)
Kicsi volt, de vagány, hát verték. Nem a ringben, ott ritkán, hanem a grundon, sokszor. Az egyik kínos, fájdalmas délutánon rájött, hogy meg kell tanulnia megvédeni magát. Elballagott a helyi sportklubhoz körülnézni, mit lehet ott csinálni. Ez Óbudán a Torna és Vívó Egylet, azaz a ma is működő TTVE volt. A birkózó szakosztályon belül zajlott az bokszélet: akkoriban országosan sem volt önálló még a sportág.
Adlerről gyorsan kiderült, hogy nem ijed meg az amúgy igen pici árnyékától: jó ritmusérzéke, fürgesége és a grundról hozott vagánysága remek elegy volt a ringben. Elég idősen, 16 évesen kezdett bokszolni, de ez akkoriban nem volt valódi hátrány: a külvárosi gyerekek javarésze rendelkezett azzal az állóképességgel, ami a sporthoz kellett.
1917-et írtak akkoriban, az amatőr sport az olimpiai mozgalom megjelenésével létjogosultságot nyert. A közgondolkodás változása, a polgári világban korábban lenézett testmozgás elismerése kultúraként, az antik eszmények divatja megváltoztatta a lehetőségeket is. Volt lehetőség a szegénysorú fiúk előtt is, főleg, mert a legtöbb egyesület számára a sikeres szereplés idővel fontosabbnak látszott a származási-vagyoni viszonyoknál.
Adler Zsigmond, a sokgyermekes családból származó Zsi, vagy Zsiga gyorsan kitűnt a többi közül. 1923-ban Budapest-bajnokságot nyert a súlycsoportjában – az első alkalommal kiírt bokszverseny első győztese volt, lévén övé a legkisebb, tehát elsőként ringbe lépő súlycsoport. A következő évben ő aratta a magyar ökölvívó válogatott első hivatalos győzelmét. Az osztrákok ellen vívtuk az első hivatalos nemzetek közötti versenyt, ahol 10:2 arányban nyertünk, és ahol persze megint Adler lépett elsőnek szorítóba, és nyert is, méghozzá kiütéssel. Érdekesség, hogy nem a saját nevén, hanem Sas néven versenyzett.
Az időközben önállósodó ökölvívók elváltak a birkózóktól, saját szövetséget alapítottak és a magyar versenyzők elindultak a legelső, 1925-ös stockholmi Európa-bajnokságon! Adler lett az Európa-bajnokságok történetének első ringbe lépő versenyzője, persze így az első magyar Európa-bajnoki résztvevő is! Csakhogy 1925. május 5-én, első meccsén vereséget szenvedett.
Még csak 24 éves volt, de ezzel elment a kedvbe a versenyzéstől. Akik ismerték, azt mondták, igazán soha nem is érdekelte. Húsz éves sem volt, amikor elkezdett a jelentkező fiatalokkal foglalkozni, alapmozgásokat, ütéseket gyakorolt velük. Lényegében ösztönösen, jó szándékból, majd mindinkább hivatásból kezdett edzősködni.
Amikor a BTK-ban állást ajánlottak számára, örömmel fogadta el – edző lett és megtalálta a hivatását.
Első és utolsó veresége volt a stockholmi. Később mindig erre a mérkőzésre hivatkozott, ha arról kérdezték, milyen a jó bokszoló.
- Engem mindig arra tanítottak, hogy gyorsan kell nagyot ütni. Ott megtanultam, hogy nem kell sietni. Lassan inkább, okosan. Persze a végén gyorsan, nagyot! – hunyorított csibészesen.
Hogy okosan hogyan kell bokszolni, ahhoz leghíresebb tanítványa, az utolérhetetlen Papp László mérkőzései tekinthetők tananyagnak. A feltérképezett, kiismert ellenféllel szemben felépített taktika, mellette a gyors, hatékony lábmunka, finom, szurkáló ütések között kemény csapások, és ha lehetőség nyílik, gyors sorozások. Igaz, Papp Lászlót szinte kész versenyzőként kapta, már kétszeres olimpiai bajnokként került hozzá teljesen, 1953-ban, bár már korábban is dolgoztak együtt. Zsiga haláláig hűségesek maradtak egymáshoz.
De most nagyot ugrottunk. Stockholm után ímmel-ámmal még elindult 1928-ban a csapatbajnokságon (megnyerte a BTK), de nem akart bokszolni: edző volt akkor már, nevelő.
Dolgozott a zsidótörvények idején. A vészkorszak idején is. Származása miatt bujkált, szökött, de valahol, valahogy majdnem végig volt edzés. Az élete lett a boksz, és a túlélés, a lelki regenerálódás eszköze is.
Hogy mit tudott és honnan tudta? Sportágáról alighanem mindent és ösztönösen. Elvégezte ugyan a TF-en a szakedzőit, de ő maga soha semmit nem írt, sem módszertant, sem tankönyvet. Mindmáig úgy emlegetik mégis, mint a modern boksz forradalmasítóját.
Edzősödött klubja mellett a ’32-es és ’36-os olimpiára készülő válogatottak mellett is. Csiszolta tudását maga is, hogy megtalálja azt az arányt, amire saját EB-veresége kapcsán érzett rá.
A sok mozgás, a precíz, az ütéstávot, de a taktikai megfontolásokat is kiszolgáló fáradhatatlan lábmunka, és a felőrölhetetlen erőnlét jelentették versenyzői sikereinek alapját. A Szabadság-hegyi ösvények, a különleges engedéllyel kivágott fák jelezték, hogy erőnléti edzésként nem csak a teremben gyötrődést tudja elképzelni: az edzőtáborok komoly erdészeti szakmunkává váltak a sportolóinak.
Valahogy tudta, kinek mi a legjobb: ezt nem is lehet tanítani. Szót értett a versenyzőivel, megtalálta az erősségüket a ringben és ösztönözte őket azon kívül is. Sok méltánytalanság érte. Eljött a tudományos korszak, amikor tankönyvekből, tanszékeken oktatták az elméletet, sokszor arra alapozva, amit Adler Zsigmondtól láttak… Aki nem írt szakkönyveket, aki nem szerzett diplomát… Támadták ezért is. S persze mindig ott volt a politika, de erről kicsit később…
Elküldték klubtól, válogatottól, mondvacsinált, irigységből fakadó indokokkal. Megtörten távozott, hogy azután, amikor visszahívták – és mindig visszahívták -, zokszó nélkül menjen.
A háború utáni első olimpián Csík Tibor személyében már olimpiai bajnokot is adott a sportágnak. Ő volt az edzője az akkor már csehszlovák színekben a dobogó tetejére álló Torma Gyulának is. És bár nem hivatalosan még, de dolgozott már Papp Lászlóval is (akinek akkor még Fehér István volt a mestere).
Megkerülhetetlen Adler élettörténetében a Papp Lászlóhoz fűződő viszonya. Sokat köszönhettek egymásnak, és sok rossz történt velük elszakíthatatlan barátságuk miatt. Apa-fiú, mester és tanítvány kapcsolat volt az övék. Amikor 1955-ben a pártközpont a nagyszájú vagányt azzal büntette, hogy tanítványaival nem utazhat az EB-re, dühében Papp László sem utazott el. A pletykák szerint ezt büntették később azzal, hogy akadályozták profi karrierjét, nem engedték el az Egyesült Államokba bokszolni, súlycsoportjának profi világbajnoki címét megszerezni. Adlernek sem bocsátottak meg: sem a tokiói, sem a mexikói olimpiai csapattal nem utazhatott el, saját tanítványai nélküle voltak kénytelenek a ringbe lépni!
A két félretett, a politika, a „rendszer” által büntetett emberre mégis szükség volt. A mexikói olimpia a sportág számára teljes leégést hozott, kellett a tudás és a tekintély: mindkettejüket felkérték, de ők csak együtt vállalták a válogatott vezetését. A ’70-es évek óriási sikersorozata kezdődött velük! Ma úgy gondolunk vissza a válogatottak szenzációs mérkőzéseire, mint a magyar ökölvívás aranykorára.
Néhány név Adler Zsigmond nevelői-edző munkájának illusztrálására: Török Béka, Gedó György, Badari és Harangi, Énekes és Kajdi…
1948-tól irányította a Vasas ökölvívó szakosztályának felkészülését, majd azután dolgozott az Újpesti Dózsában is.
Mondják, nem büntetett, csak munkával, mert abban hitt. Nem volt pénzelvonás egy éjszakai kimaradásért: másnap többet dolgozott a lump sportoló – ha éjjel erős, nappal se legyen gyenge!
Aki bokszolni akart, nem zavarta el, még ha tehetségtelennek látta is. Megmondta, mire számíthat a fiatal, ajánlott neki helyet, ahol kedvtelésként öklözhet. Beszélték róla: tévedhetetlen. Nyilván nem volt az, de hogy elképesztő érzékkel látta meg a tehetséget, tudta kibontakoztatni, fedezte fel az erősségeit a sportolóinak, az bizonyos.
A müncheni olimpia után az idősödő mester visszavonult.
Tanítványai feltétel nélküli szeretettel emlékeztek rá 1982-ben bekövetkezett halálakor. Ő volt az ország első mesteredzője (minden sportágat ideértve). Tanítványai pedig lassan szintén kiöregednek az ökölvívóéletből, már ha egyáltalán a közelében maradhattak.
Az emlékezet is kopik. Pedig sok Adler Zsigmondra lenne szükség…
Ha tetszett a poszt, és szeretnél szurkolni a rasszizmus ellen, kövesd a Szurkoljunk a rasszizmus ellen Facebook oldalt:
https://www.facebook.com/szurkoljunkarasszizmusellen
kép forrása: http://mivanma.postr.hu/adler