HTML

Rajtam múlik

A Polgári Platform pártok fölött álló civil szervezet. Célunk az alkotmányos demokrácia és a szabadság eszméinek polgári képviselete, a szélsőségektől mentes középosztály kultúrájának népszerűsítése, a szabályozott, szabad piacgazdaság melletti kiállás, valamint az emberi jogok védelme. Legfontosabb küldetésünk, hogy mozgósítsuk az embereket a választásokon való részvételre, hiszen sorsunk a saját kezünkben van.

Köszönjük!

Friss topikok

Komjádi Béla

2014.02.25. 14:03 :: rajtammulik

A Polgári Platform sorozatot indított azokról az emberekről, akik maradandót alkottak a magyar sportban, így büszkeséget és jókedvet teremtettek hazánkban, de nem szerepelnének egyetlen rasszisták által megírt magyar sporttörténetben sem. Mert a rasszisták gyengíteni akarják a magyar nemzetet, nem erősíteni. Sorozatunk újabb része Komjádi Béláról olvasható, Rónai Egon tollából.

Milyen ritka, hogy valakit sem minduntalan vitatkozó kortársai, sem a gyakran kétkedő utókor nem illet kérdőjelekkel. Komjádi Béla története csupa kijelentő mondat. Meg néhány büszke felkiáltójel.

komjadi_bela.jpgKilenc olimpiai arany, három világbajnoki cím, tizenkét Európa-bajnoki győzelem – nyilván túlzás, ha azt mondjuk, neki köszönhetjük. De biztosan igaz, hogy vele kezdődött és folytatódott minden. Illetve valójában az angolokkal. 1860-ban már játszottak vízilabdameccset: aki a labdát kitette a medence partjára, pontot kapott. Az Újvilágban touchdown változatban is játszották, de végtelenül brutálisan: mindent szabad volt, amíg haláleset nem történt. Akkor egyszerűen betiltották a pólót. Az angolok viszont fegyelmezett urak voltak: ahogy a football, úgy a waterpolo is szabálykönyvet kapott, és 1888-ban már országos bajnokot is avattak.

A többi versenysporttal együtt a vízilabda is rohamosan terjedt Európában, de ahogy a labdarúgásban, úgy a vízilabdában sem tudtak sokáig fogást találni a „feltaláló” angol válogatotton. 1900-ban már olimpiai sportág volt, a brit oroszlán nagy örömére: négy olimpiai aranyérmet nyertek zsinórban. Aztán jött 1924, a párizsi olimpia, és a meglepetés: a magyar vízilabda válogatott háromszori hosszabbítás után 7-6-ra legyőzte az addig minden nemzetközi tornán veretlen Nagy-Britanniát. Ehhez nemcsak egy csapat kellett, hanem egy talán kissé furcsa, kicsit bicebóca, megszállott férfi is: Komjádi Béla.

Persze, volt ennek előzménye. A fiatal vízilabdázó életébe az I. világháború avatkozott bele. Gyorsúszóként az MTK színeiben versenyzett, de állandóan unatkozott. Nem bírta a faltól-falig monotóniáját, így bekéredzkedett a vízilabdázókhoz. Az MTK vízilabdacsapata akkoriban nem volt éppen éllovas, elkelt egy jól úszó hátvéd, aki ráadásul nem szól bele a dolgokba. Komjádi Béla csendesen szemlélődött, tanult, 21 éves volt csupán 1913-ban. Egy évre rá, Ferenc József császár villámháborúja („Mire a falevelek lehullanak, katonáink visszatérnek…”) berántotta hősünket is: két évet hadnagyként szolgált, mígnem egy mellette robbanó tüzérségi löveg néhány kérdést eldöntött a jövőjével kapcsolatban: kicsit bicegni fog a térdét ért sérülés miatt, soha nem lehet gyermeke és soha többé nem lesz olyan jó sportoló, mint korábban.

1916 nyarán a fővárosban tétlenkedett, sebesüléseiből lábadozva. Nem edzhetett, dolgozni sem mehetett vissza (a Magyar Általános Kőszénbánya Társaság irodistája volt a bevonulása előtt), hiszen katonai betegszabadságon volt.  Az MTK utánpótlással kezdett foglalkozni. Akkoriban nem volt ez annyira tudományos: vett két labdát az Erzsébet-híd budai hídfőjéhez fürdeni járó gyerekeknek. Az játszhatott, aki beállt edzeni. Ebből lett az utánpótláscsapat. Így fedezte fel a későbbi kétszeres olimpiai bajnok Homonnai (Hlavacsek) Mártont, Fazekas Tibort és Wenk Jánost. A belvárosi reáliskola növendékei között bukkant rá a két Keserűre.

Nem sokkal ez után történt, hogy megsértődött Brüll Alfrédre, aki személyesen utasította el a kérését: adjon ingyenes belépőt a gyerekeknek az MTK futballmeccseire. Mérgében kivillamosozott Óbudára és megegyezett a helyiekkel: a III. kerületi TVE így jutott vízilabdacsapathoz és edzőhöz egy csapásra. Nem is akármilyenhez. A következő évtizedben kétszer is bajnoki címet szereztek Komjádi Béla felfedezettjei, és jó pár meccsen még ő is beszállt a medencébe. Nem volt megkérdőjelezhető, hogy valamit másként, jobban csinál „Komi bácsi”. Azt vallotta, nem elég úszni tudni, azt úgy kell, mint egy versenyúszónak. Nem elég dobálni a labdát, technikásan kell, gyerekkortól tanulva a mozdulatokat. Nem elég a vízben hajtani, erősnek, kitartónak kell lenni. Az első volt, aki vízilabdázóit a súlyzók között kínozta „száraz edzésen”.

Na és kitalált valamit, amitől aztán évtizedekig meghatározó lett a magyar vízilabdasport. Ma már nevetségesen egyszerű ötletnek tűnik, akkor forradalmi volt. A labda a levegőben gyorsabb, mint a játékossal a vízben: légpassz! A labdát nem a vízből próbáljuk megszerezni, már a levegőben legyen a miénk: légstop. Csapatainak gyorsabb lett a játéka, kevésbé fáradtak el, technikásabbak lettek a többieknél, jöttek az eredmények.

Igen, csapatainak. Térjünk csak vissza ahhoz az angolok elleni hosszabbításos meccshez! Ez volt az első nagy nemzetközi tornája a válogatottnak Komjádi vezetésével. Arcátlanul fiatal csapattal ment Párizsba, jellemző, hogy a harmadik hosszabbításban a győztes magyar gólt a már említett, akkor 18 éves Homonnai szerezte. Kitartott a saját felfedezettjei, kedvenc játékosai mellett. Ez a győzelem sportágtörténeti fordulat volt, az angolok hegemóniája itt ért véget, de mindkét csapat elvérzett: a továbbjutó magyarok végletesen elfáradva szenvedtek később vereséget (a belgáktól és a svédektől), és szereztek ötödik helyet, így az esélytelennek tartott franciák vitték haza az aranyérmet.  Közbevetőleg: micsoda csapatok, országok a vízilabdában, angolok, franciák, svédek, belgák – csak a magyar vízilabda tartozik közülük a világ élvonalába azóta is.

Szomorúan és mégis dicsőségben tértek haza a mieink a párizsi olimpiáról. Komjádi úgy érezte, kevés ideje jutott a vízilabdára a munka mellett, kérte nyugdíjazását a bányavállalatnál, 32 évesen. Azért nem maradt munka nélkül: a Sporthírlap újságírója lett – nem nehéz kitalálni, milyen sportágakról írt – ezen kívül az Úszószövetségben látott el különféle feladatokat a főtitkáritól a játékvezető bizottság vezetéséig. Valamint megírta a sportág első szakmai alapvetését jelentő, idővel valamennyi fontos nyelvre lefordított szakkönyvet, A vízipóló címűt, amiben edzésterveket, egyéni és csapatfeladatokat, szabálymagyarázatot talált az érdeklődő.

Komjádi nem elsősorban szövetségi kapitány akart lenni. Neki az „ügy”, a vízilabda volt fontos. Mindent megpróbált elintézni a játékosoknak: munkát szerzett, vagy felvételt az egyetemre, támogatást a szegényebbeknek, egyes feljegyzések szerint a III. kerület valamennyi játékosának 1923-ban télikabátot osztott. Naponta körbegyalogolta a fontos embereket, a fontos hivatalokat. Fejébe vette, hogy valahol kell egy otthon a sportágnak. A régi Császár uszoda korszerűtlen volt, nagyobb meccseken pedig régi falelátójával szinte életveszélyes. Ráadásul addig nyúzta a szövetségben vezetőtársait, amíg Budapest jelentkezett az 1926-os Európa-bajnokság (az első kontinensverseny) megrendezésére, és el is nyerte annak jogát.

Két lehetőség is kínálkozott: egy új uszoda megépítése és az első nemzetközi torna megnyerése. Az előbb megvalósulását, azóta persze többször átalakítva, most is látjuk: ez a Császár uszoda, amelynek fedett része ma Komjádi nevét viseli. S hogy bejött-e a második terv? Fényesen. Hazai közönség előtt lett Európa-bajnok, zsúfolásig megtelt lelátók előtt a magyar csapat, és ezzel feliratkozott a magyar sport legfényesebb oldalaira. Innen számíthatjuk a máig tartó sikersorozatot, a közönség szeretetét, a vízilabdázók társadalmi elfogadottságát és tekintélyét.

Beleznay László volt a szövetségi kapitány ezekben az években. Az edzéseket, a szövetségi munkát Komjádi Béla vezette. Nem volt könnyű dolga: az 1932-es olimpia tőlünk nagyon távol, Los Angelesben volt. A sportvezetés egyenesen megmondta: nincs pénz az utazásra. Komjádi Béla egy európai bemutatókörutat szervezett, összekalapozta a pénzt a csapattal az olimpiára. Hitt abban, hogy érdemes.

A első mérkőzésünkön 6:2-re vertük a nagy ellenfél, címvédő németeket, majd 17:0-ra a japánokat és 7:0-ra a házigazdákat, akik addigra már nem a véres-halálos válfaját űzték a sportágnak. A brazilok ellen nem játszottunk. Történt ugyanis, hogy előző nap a nemzetközi játékvezetői minősítéssel is rendelkező, s így meccsüket vezető Komjádi a dél-amerikaiak szerint részrehajlóan fújt, így ők a medencéből kimászva rátámadtak. A körülötte állóknak és a zsűrinek kellett megvédenie a magyar sípost. A brazilokat emiatt kizárták a tornáról, a magyar válogatott pedig győzelmeivel, összesen két kapott góllal megszerezte története első olimpiai bajnoki címét.

Az emlékezés kedvéért a csapat: Bródy György, Ivády Sándor, Homonnai Márton, Halassy Olivér, Vértessy József, Németh János Keserű Ferenc, Keserű Alajos Barta István Sárkány Miklós. No meg a csapatvezető edző, Komjádi Béla.

Komjádi hazatérve III. osztályú polgári érdemkereszt kitüntetést kapott. Azt mondta a csapatnak, hogy az ő első osztályú kitűntetéséhez még két olimpiát, a ’36-ost és a ’40-est is meg kell nyerniük. Azt felelték Keserűék, hogy meglesz, Komi bácsi. Nem lett.

Azt írtuk az elején, Komjádi Béla története csupa kijelentő mondat, és felkiáltójel. Itt a végén vannak a kérdőjelek.

Ugyan hogyan kaphatott volna az 1940-es olimpiai aranyért a zsidó származású Komjádi Béla kitüntetést a zsidótörvények árnyékában Horthy Magyarországán?

Ugyan hogyan lett volna meg az az arany, amikor addigra lángba borították a nácik Európát? (A helsinki olimpia így el is maradt…)

Ugyan mekkora boldogságot vett el a sors Komjádi Bélától, micsoda bizonysága volt előremutató, történelmi munkájának, hogy az 1936-os berlini olimpiát is a mi válogatottunk, az ő csapata nyerte meg?

Mert Komjádi Béla történetének végéhez értünk. 1933. március 5-én délután, tíz nappal 41. születésnapja előtt a Margitszigeten, a Nemzeti Sportuszoda előcsarnokában összeesett. Edzést tartott, aztán maga is úszott egy keveset, indult éppen haza. Vagy talán kedvenc körúti kávéházába, ahol évtizede minden este vacsorázott. Másnap a kórházban halt meg. A temetésén a magyar sport vezetése, játékostársak, tanítványok, újságíró kollégák gyűltek össze, a korabeli beszámoló szerint nagyon jelentős számban. A csapata, az első olimpiai bajnokcsapat tagjai vitték a koporsóját. Családja nem volt, öröksége annál inkább: egy sportág, amit ránk hagyott, ami a sokkal inkább a miénk, mint a megalkotó angoloké vagy bárki másé.

Itt hagyta nekünk a tovább építhető tradíciót, a felelősséget, amivel felelősen kell magunknak is bánnunk… Egy olyan közös élményt, ami egyszerre ülteti az összes hazai sportrajongót olimpia idején a tévé elé. A mi közös büszkeségünket hagyta örökül. Ebben az egyben pártállástól, származástól, nemtől, kortól függetlenül egyek vagyunk: Komjádi Béla óta mi magyarok győzelmet várunk.

Tudják, a légstop, meg a légpassz!

Ha tetszett a poszt, és szeretnél szurkolni a rasszizmus ellen, kövesd a Szurkoljunk a rasszizmus ellen Facebook oldalt.

https://www.facebook.com/szurkoljunkarasszizmusellen

kép forrása: cultura.hu

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://rajtammulik.blog.hu/api/trackback/id/tr655832286

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.