A Polgári Platform sorozatot indított azokról az emberekről, akik maradandót alkottak a magyar sportban, így büszkeséget és jókedvet teremtettek hazánkban, de nem szerepelnének egyetlen rasszisták által megírt magyar sporttörténetben sem. Mert a rasszisták gyengíteni akarják a magyar nemzetet, nem erősíteni. Sorozatunk újabb részében Székely Éváról írunk.
Székely Éva zsidó családba született, 1927. április 3-án, Budapesten. Így vall gyökereiről: „Az apukám Erdélyből jött, az anyukám a Felvidékről; a mi családunk nem volt se szegény, se gazdag. Az apukám nagykereskedő volt, és amikor a kollégáit behívták munkaszolgálatra, az anyukámmal mi vittünk a hátramaradóknak ételt. Abban nőttem fel, hogy az embernek segítenie kell… Úgy kezdődött, hogy zsidók vagyunk. Vagyis én ma is zsidó vagyok, illetőleg nem vagyok semmi, csak annak születtem, és az maradtam.”.
Az 1936-os berlini olimpia rádióközvetítéseit végigizgulva öntötte el, mindössze kilenc évesen, hogy sportoló lesz, és elkezdett úszni a Ferencvárosban. Aktív versenyzői pályájának kezdete éppen a Második Világháború idejére esett. 1940-ben még magyar bajnok lehetett, azonban a háború végéig a zsidótörvények nem tették lehetővé, hogy versenyezhessen. Az életveszély, bujkálás és szökés évei következtek számára.
1945-ben tudott visszatérni a versenyzéshez, és 1960-as visszavonulásáig 15 évnyi aktív és sikeres pályát „úszott be”. 1945-ben országos csúcsot állított fel 100 méteres mellúszásban, és 1947-ben ő volt az első nő, aki pillangótempóval úszott, 200 méteren. Első olimpiáján, az 1948-as Londonin, 200 méter mellen negyedik lett. Helsinkiben, 1952-ben, ugyanebben a számban olimpiai bajnokként tündökölt, négy évvel később, Melbourne-ben pedig ezüstérmet szerzett. Visszavonulásában szerepet játszott, hogy a római olimpia előtt választás elé állították őt és férjét: csak az egyikük mehet, nehogy disszidáljanak (mivel korábban 1957-58 között egy évet az Egyesült Államokban töltöttek). Éva maradt itthon.
Míg a Második Világháború veszélybe sodorta életét és megfosztotta a sporttól, az azt követő rendszer először nem tudott mit kezdeni vele, majd skatulyákba tagozta. Székely Éva így vallott a folyamatos üldöztetésről és a címkézésről: „Mi minden voltam már ebben az országban. Ugye, először, a nyilasok alatt voltam kiirtandó személy. Aztán jöttek a szovjetek, és lett belőlem osztályidegen. Aztán azon is túljutottunk, úsztam világcsúcsot, nyertem olimpiát, s lettem a dolgozó nép kiváló képviselője. Ezen is túljutottunk, s lett belőlem a reakciós felesége. Ilyenkor egyet tehetsz, megpróbálsz ember maradni… Tudja, engem már vittek volna a lakásból a Dunához, az egyik nyilas le akart lőni, amikor a papám azt mondta, ne tegye, én vagyok Magyarország úszóbajnoka. Rám nézett a nyilas, kérdezte, hogy hívnak, megmondtam, s ahogy rám nézett, az egyik szeme kék volt, a másik barna. Soha életemben nem láttam még ilyet. Káromkodott, ott hagyott. De a többieket mind belelőtték a Dunába. És képzelje, mi történt 1950-ben. Magyar bajnokságot nyertem, álltam a dobogón, eredményhirdetés, az úszószövetség tiszteletdíját átadja X.Y, s kapok egy Déryné szobrot. Most is őrzöm, ott van a vitrinben. Tudja, a sport az minden politikai rendszernek a reklámja, s bemondják, hogy az Államvédelmi Hatóság tiszteletdíját átadja X. Y. őrnagy, s jön felém az a kétféle szemű nyilas. Nézek rá dermedten, ő is néz engem, majd kezet fogunk.”
Székely Éva visszavonulását követően gyógyszerészi és sportedzői diplomát is szerzett. Utánpótlásedzőként tevékenykedett, lányát, Gyarmati Andreát is ő edzette. Munkája mellett nagy sikerű könyveket írt, az egyik címe szállóigévé vált: „Sírni csak a győztesnek szabad.”.
Ha tetszett a poszt, és szeretnél szurkolni a rasszizmus ellen, kövesd a Szurkoljunk a rasszizmus ellen Facebook oldalt.
https://www.facebook.com/szurkoljunkarasszizmusellen
kép: www.kukse.hu
