A hazai pályákon található gyűlöletkeltő megnyilvánulások visszaszorításának lehetőségéről beszélgettek volna a Polgári Platform tegnapi „Szurkoljunk a rasszizmus ellen!” pódiumbeszélgetésének résztvevői, ám már abban sem volt egyetértés a résztvevő Szurkolói Iroda elnöke, az MLSZ szóvivője, és az egyik Sportcsatorna főszerkesztője között, hogy rasszizmusnak számit-e, ha a szurkolói táborok kiüresedett szitokszóként „cigányozzák” egymást lelátói rigmusaikban, tudva, hogy természetesen a másik oldalon állók sem tagjai a kisebbségnek. A heves vita során nem alakult ki közös álláspont, mint ahogy abban sem értettek egyet, hogy a rigmusok visszaszorítására szemléletformáló társadalmi kampány, vagy a mérkőzések azonnal lefújása vezetne eredményre.
Az alábbiakban olvasható a beszélgetés összefoglalója.
A Polgári Platform meghívására ültek volna egy asztalhoz négy nagy hazai csapat (FTC, MTK, Újpest, Videoton) szurkolótáborának képviselői a "Szurkoljunk a rasszizmus ellen!" című, tegnap rendezett pódiumbeszélgetésen, hogy a hazai pályákon tapasztalható gyűlöletkeltő megnyilvánulások kapcsán fejtsék ki nézeteiket. Ám nem várt fordulattal, a négyből három szurkolói képviselő, Molnár Krisztián az FTC, Réti Zsolt, az Újpest és Tóth Gábor, az MTK színeiben végül mégsem foglalt helyet a pulpitusnál, és csak aktív nézőként vett részt a beszélgetésben. Mint elmondták, távolmaradásukkal a média által a szervezett szurkolókról sugárzott torz kép ellen, valamint a kormány szurkolókat érintő, társadalmi vitát mellőző „huligántörvénye” és intézkedései ellen szeretnének tiltakozni. Kifejtették: véleményük szerint a hazai médiumok huligán, a balhékat kereső csoportokként ábrázolják a szervezett szurkolókat, holott ezek éppoly sokrétűek, mint egyéb más civil szervezetek, és csak a szurkolói csoportok elenyésző része tesz gyűlöletkeltő megnyilvánulásokat a lelátókon. Kifogásolták továbbá, hogy a kormány nem kérte ki a szurkolók véleményét a kötelező regisztráció előkészítése során. A szabályozást alapvetően elhibázottnak tartják, véleményük szerint a hazai stadionokból hiányoznak azok az infrastrukturális feltételek, melyek lehetővé tennék, hogy a hatóságok a regisztráció segítségével valóban felléphessenek a problémás viselkedésű nézőkkel szemben. "A kötelező regisztráció bevezetése olyan, mintha egy amúgy gyenge minőségű terméket úgy próbálnának eladni, hogy közben megnehezítik a termékhez való hozzájutást. Félő, hogy ezzel azokat is elriasztják, akik még vásárolják ezt a terméket, akik még kijárnak a meccsekre" - hívta fel a figyelmet a beszélgetés elején Őri Márk, a Szurkolói Iroda elnöke, a Videoton képviselője, aki vállalta a beszélgetést.
Ezt követően Somogyi Zoltán, a Polgári Platform alelnöke felvezető beszédében kiemelte: mára a szurkolótáborok egymásnak szóló üzengetéseiben a „cigányozás” mindennapos dolog. A tömény rasszista rigmusok pedig a sportközvetítéseken keresztül behallatszanak a magyar családok lakásaiba is.
A felvezetésre reagálva rögtön heves vita alakult ki a résztvevők között arról, valóban rasszisták-e a lelátói rigmusok. Máté Pál, a Sport TV főszerkesztője kiemelte, valójában mindkét tábor tisztában van vele, hogy a másik oldalon sem kisebbségek tagjai állnak. Számukra a rasszista kifejezések olyan szitokszavak, amiket egyszerűen azért használnak az ellenfél iránti utálat kifejezésére, mert a korábbi időkből ezek öröklődtek át, ezeket szokták meg. Hangsúlyozta: „Az MLSZ »A gyűlölet nem pálya« kampánya is azt emeli ki, hogy lehet, hogy a ’60-as évek Amerikájában divat volt, hogy a »derék« autószerelő hazament munka után megivott két sört, majd egy fehér csuklyával a fején kiment az utcára hőbörögni, és ez akkor talán pálya volt, de ma már nem az. Ezt kellene megérteniük a szurkolóknak is”.
Őri Márk hozzátette, aligha lehet valós rasszista töltete a szurkolói rigmusoknak, hiszen ma már minden csapatban fociznak feketebőrű játékosok, akiket a szurkolók éppúgy szeretnek és ölelgetnek egy-egy gól után, mint mindenki mást a csapatból. A Szurkolói Iroda elnöke egyenesen úgy fogalmazott: „A rasszista, vagy rasszistának tűnő megnyilvánulások marginális problémát jelentenek a magyar fociban. Annyi sérelem éri a szurkolókat mérkőzésről mérkőzésre, érdemes lenne előbb azokra megoldást találni. Hiszen amíg a készenléti rendőrök hada között kell a szurkolóknak beverekedniük magukat a meccsre, amíg rendőri atrocitások vannak, amíg egy nem megfelelő törvény, nem megfelelő infrastruktúrában való alkalmazása miatt 30 percig kell sorban állni, hogy a nézők bejussanak a pályára, addig a lelátói rigmusokkal nehéz foglalkozni.” Hangsúlyozta a szurkolói csoportok tagsága leképezi a társadalmat: vannak köztük menedzserek, mérnökök, tanárok és kőművesek egyaránt. Többségük maga sem nézi jó szemmel, ami esetenként a lelátókon történik, de valódi változást csak hosszú távú, szemléletformáló kampányokkal lehetne elérni. A most futó kampányokat ugyanakkor – tette hozzá az MLSZ kezdeményezésére utalva – olyan szakemberek készítik, akik bevallottan nem járnak mérkőzésekre. Így nincs is valós képük arról, mi miért történik a lelátókon. Kiemelte: „Ha ezek a szakemberek kijárnának a meccsekre, tudnák, hogy a lelátókon ma is vannak gyerekek, családok.”
Sipos Jenő, a Magyar Labdarúgó Szövetség szóvivője a rasszista megnyilvánulások kapcsán elmondta, „A sporteseményeknek a sportról kell szólniuk, politikai, antiszemita, rasszista üzeneteknek nincs helyük a pályákon. A rasszizmus olyan társadalmi jelenség, mely időnként begyűrűzik a stadionokba. Ha vannak a lelátón hangadók, akkor bizony olyanok is átveszik ezeket a megnyilvánulásokat, akik hétköznapjaik során erre egyáltalán nem lennének fogékonyak”. A szóvivő kiemelte: az MLSZ küzd a maga eszközeivel a jelenség ellen, valamint remélhetően az új stadionok is segíthetnek a szurkolói magatartás megváltoztatásában. Az elkövetkezendő években 27 db NB1-es és NB2-es stadion épül, vagy újul meg. A Szövetség várakozásai szerint az új infrastruktúra, a kulturált körülmények, a tiszta székek és kiszolgálóhelyiségek, illetve az esetlegesen javuló játékszínvonal mind hozzájárulnak ahhoz, hogy mind több gyermek, család látogasson ki a mérkőzésekre. Ennek eléréséhez arra van szükség, hogy folytatódjon a klubok, szurkolók, és az MLSZ közötti párbeszéd.
A mindennapi tapasztalat ugyanakkor azt mutatja, hogy a szurkolókat nem hatja meg, ha csapatukat megbüntetik 200-300 ezer forintra, ez nem jelent számukra visszatartó erőt. Sokkal jobban fájna, ha lefújnák a mérkőzést és a csapat elbukna három pontot – hívta fel a figyelmet Somogyi Zoltán, majd rákérdezett: ha a bíróknak erre is lehetőségük van, miért nem történik ez meg?
Máté Pál válaszában felhívta a figyelmet arra, hogy még csak idáig sem kell elmenni: „Hollandiában például nincs mérlegelési lehetősége a játékvezetőnek, hanem minden egyes rasszista, antiszemita rigmus esetén félbe kell szakítania a meccset, a csapatoknak pedig le kell vonulniuk az öltözőbe. Hollandiában egy mérkőzést sem szakítottak meg véglegesen, a meccsek végül mindig rendben lezajlottak. Láthatóan ez megfelelő eszköz arra, hogy felhívja a szurkolók figyelmét arra, hogy amit addig műveltek, elfogadhatatlan.”
Somogyi Zoltán, a Polgári Platform alelnöke; Máté Pál, a Sport TV főszerkesztője; Őri Márk, a Szurkolói Iroda elnöke; Sipos Jenő, a Magyar Labdarúgó Szövetség szóvivője
A testvérek életében, bár mindketten briliáns adottságokkal megáldott sakkozók, olimpiai sakkbajnokok voltak, markáns a különbség: míg Endre nem tudott hazájától és otthonától elszakadni, Lajos világjáró lett. Endre így odaveszett a II. Világháborúban, míg öccse, Lajos megmenekült, bár családjától örökre elszakadt.
Lajosra így emlékezik Piroska: „Lajos (Saul) —a középső bátyám—(született 1903. június 14. Nagyvárad) Markó utcai reálba gimnáziumba járt az Endrével együtt. Lajos a nagybátyámra emlékeztetett mindig. Lázadó volt és mindig le akarta győzni a bátyját. Ő is nagyon erős volt. A bátyáimat nem vették föl itthon az egyetemre a származásuk miatt. A Lajos lediplomázott, mérnök lett. Németországban végzett. A Lajos önállóbb volt, bejárta az egész világot, mint világhírű sakkmester. 1937-ben már volt egy törvény, miszerint a katonaköteles korú zsidó férfiak nem hagyhatták el Magyarországot. Csak, mint sakkozó utazhatott ki, először meghívták a Szovjetunióba, részt vett valamilyen versenyen. Majd keresztülutazott a Szovjetunión, kijutott Japánba, elment Új-Zélandra, aztán Ausztráliába. Sakk- turnén volt. 1936-tól Ausztráliában tele voltak vele a lapok. „... hogy teniszezik, úszik, birkózik, meg mi mindent csinál, és ugyanakkor sakkmester”. Ausztráliában nem kapta meg az állampolgárságot rögtön, csak miután megnősült (1939), elvette Ausztrália sakkbajnoknőjét. Nem találkoztam vele, mert nem bírt repülőre ülni, de beszéltünk telefonon sokat és leveleztünk. 1975-ben halt meg Ausztráliában.”
Az egész család sorsa tragikusan alakult, a legfiatalabb öcs, István a Donnál veszett oda a téli hidegben. Édesapjuk Budapesten, betegségben, orvos híján, csillagos házban halt meg.
Weisz Árpád labdarúgót és edzőt itthon, Olaszországban, sőt, szerte Európában a futballtudomány alapjainak lefektetőjeként tartják számon. A 19. század végén született mester neve és munkássága máig élénken él a játékosok és a futballkedvelők fejében. 2013-ban Olaszországban rasszizmus-ellenes megmozdulás keretében emlékeztek a Holokausztban meggyilkolt sportemberre.
1938 és Párizs kényszerű fordulópontot is hozott az életében. Ott ismerte fel, hogy nem maradhat a nácizmustól forrongó Olaszországban. Családjával Párizsba menekülve próbált új életet kezdeni, ahol azonban nem kapott munkát, így, már az éhezés határán, megragadott egy hollandiai lehetőséget: vezetőedző lett a Dordrecht csapatánál. Innen is származása miatt kellett távoznia. Miután 1940-ben Németország lerohanta a semleges Hollandiát, nemkívánatos személy lett. A város rendőrkapitánya a zsidótörvények értelmében az alábbi levelet küldte a klub vezetésének: „Az 1941. szeptember 15-i, zsidókat érintő törvénymódosítás értelmében Weisz Árpád nem tartózkodhat olyan területen, amelyen nagy közönség előtt verseny zajlik. Ennek értelmében melegen ajánlom Önöknek, hogy ne alkalmazzanak zsidót a csapatukban, különben ennek jelen körülmények között nagyon súlyos következményei lehetnek a csapatra nézve.” . A kitaszítottság évei következtek, melyek megviselték mind fizikailag, mind lelkileg. A Gestapo 1942-ben hurcolta el családjával. Felesége és gyerekei még abban az évben meghaltak Auschwitzban. Weisz Árpád 16 hónapot élt a haláltáborban, egy hónappal annak felszabadítása előtt halt meg. Sokáig homály fedte a sportember életének és halálának részleteit. Sorsával a ’60-as évek közepétől kezdtek újra foglalkozni kortárs edzők és játékosok emlékezései nyomán.
Hihetetlen ereje volt. Szerencséjére volt, aki segített jó irányba kanalizálni azt, így gyerekként nem az aszfaltot, hanem a tornaterem padlóját koptatta tornatanára, Ottó József noszogatására, aki felismerte a fiatal fiú izmos testalkatában rejlő lehetőségeket.
Tényleg kicsi volt. Nagyon. Legyen elég annyi, hogy soha nem kellett verseny előtt fogyasztania, neki nem okozott gondot, hogy az előírt súlycsoporti határon belül maradjon. A légsúly volt az övé, ami akkoriban 112 fontot, azaz 50,8 kg-ot jelentett. (Ma 52 kg a súlycsoport felső határa.)
A rasszizmus ma már ciki – mondja a kezdeményezés egyik életre hívója, Somogyi Zoltán. A Polgári Platform alelnöke az európai stadionokra hivatkozik, ahol régóta nem divat a rasszizmus, viszont teltházzal működnek. A kettő között van összefüggés. A gyűlölködő kisebbség itthon elriasztja a normális többséget. Az agresszivitás azokat is távol tartja, akik a játék színvonala ellenére kilátogatnának a magyar bajnoki mérkőzésekre. Ha nincs néző, akkor pénz sincs. Pénz nélkül pedig nem lesz foci se – ahogy Puskás Öcsi leszögezte.
Azt mondják, ő volt minden idők legjobb magyar jobbszélsője.
Bródy György, kétszeres olimpiai bajnok vízilabdázó, második olimpiai diadalát az elhíresült berlini olimpián aratta, ami a náci Németország és Hitler nagyszerűségét volt hivatott hirdetni. Kapus volt, döntő szerepe volt a győzelemben, ahogyan az 1932-es Los Angeles-i olimpián is. Komjádi Béla felfedezettje volt..jpg)
Székely Éva zsidó családba született, 1927. április 3-án, Budapesten. Így vall gyökereiről: „Az apukám Erdélyből jött, az anyukám a Felvidékről; a mi családunk nem volt se szegény, se gazdag. Az apukám nagykereskedő volt, és amikor a kollégáit behívták munkaszolgálatra, az anyukámmal mi vittünk a hátramaradóknak ételt. Abban nőttem fel, hogy az embernek segítenie kell… Úgy kezdődött, hogy zsidók vagyunk. Vagyis én ma is zsidó vagyok, illetőleg nem vagyok semmi, csak annak születtem, és az maradtam.”.